Hallgass zenét, miközben olvasol>_<
1: ez most azért van, hogy kicsit átélhetőbb legyen... 2: ha nem akarod eléggé elbaszni a kedvedet, be ne kapcsold! Én erre a számra írtam, szóval tudom, miről beszélek! Jah, és kuss a német szöveg miatt, én szeretem a Panik!-ot, akinek ezzel baja van, nem kapcsolja be... pedig úgy az igazi... na nembaj...

____________________________________

Written by         Naoo
Date                   2008.10.04.
For                     Everybody…
Pairings             Igazából Ruki x Reita

Ihlet                   Panik! – Ein neuer Tag

Figyelmeztetés  Szereplő halála [Méghozzá Rukié :'(]
POV                    -

- Elegem van belőle, hogy nem vállalod fel a családod előtt! – fakadt ki Ruki.

- Mi… én… - hebegte Reita. A basszusgitáros kifogást akart találni, de nem tudott semmi olyat, ami ésszerű érv lett volna.

- Akartad te ezt a kapcsolatot valaha? – tette fel a legfájdalmasabb kérdést az énekes.

Reita nem felelt.

- Akkor hagyjuk… hazamegyek.

- De… Ruki… le vannak fagyva az utak, és…

- Nem érdekel! – emelte fel a hangját. – Nem áll szándékomban itt maradni. Veled pláne nem. – mondta, majd kiment az előszobába, felvette a kabátját és a cipőjét, beült a kocsijába, és elment. Reita csak állt a konyhában, és a padlót figyelte.

- Takanori… - suttogta, majd mintha szíven szúrták volna, úgy nyilallt a szívébe a fájdalom. -Én rontottam el. Egyedül én tehetek róla. Egyedül az én hibám, hogy elment, és veszélynek tette ki magát. Egyedül az én hibám, ha történik vele valami…
A lábai már nem bírták tovább: összecsuklottak, és Reita a földön kötött ki. Felhúzta a térdeit, köré fonta a karjait, majd ráhajtotta a fejét és sírt. Mint egy középiskolás lány. De ez jelen pillanatban nem érdekelte. Fájt neki, hogy elrontott mindent, hogy nem vállalta fel a kapcsolatukat… - Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Szeretem őt, ha nem is hiszi el, akkor is. Mindig is szerettem, mindig is fogom… - bizonygatta magának.

Kinyitotta a szemét, és a legelső dolog, amit meglátott, a konyha járólapjának mintája volt… A jelek szerint álomba sírta magát… Még sötét volt, de az óra fél ötöt mutatott. - Aggódok… Hiába hívogatom Rukit… végigcsöng, és nem veszi fel… -gondolta.- Aoi! Rukinál alszik amiatt a dal miatt! Valahol itt kell lennie a telefonomnak… megvan. Felhívom.

- Nem tudom, ki a fasz vagy, de nem állok jót magamért. – motyogta Aoi félálomban.

- Reita vagyok, Aoi-kun… Ruki hazaért este?

- Mi? – kezdett kicsit éberebbé válni.

- Ruki hazaért este?

- Mi van? Nincs nálad?

Kiesett a telefon a kezéből.

- Rei-kun! REI-KUN! – kiabálta Aoi, de Reita már akkor ruhadarabok után kapkodott, felkapott egy kabátot, a zsebében a slusszkulccsal, és kirohant a kocsihoz. Miközben Ruki háza felé vette az irányt, felhívta Kai-t és Uruha-t, hogy ott van-e náluk, de ők nemmel válaszoltak. Könnyek szöktek a szememébe az aggodalomtól.
5 perc múlva villogó fények jeleztek egy útlezárást. Felhajtott a járdára, hogy kikerülje, de… akkor meglátta Ruki kocsiját. Egy másik kocsi félig belehajtott, a hátsó rész teljesen tönkrement, Ruki pedig az ütközés hatására egy fának hajtott. Leállította a motort, és kiugrott a kocsiból.

- Rukiiiiiiiiiiiiiii! – sikította. Ott ült a volán mögött, feje a kormánynak volt támasztva. Az ablak véres volt. Feltépte az ajtót és keservesen zokogni kezdett. Ruki teste beszorult a műszerfal és az ülés közé. Szájából vékony patakban csordogált a vér. – Ne álljanak már ott, hívjanak mentőt! – ordított rá a rendőrökre.

Visszafordult Rukihoz. Ruki nem a nyomás miatt sérült meg, hanem egy vastag fémdarab nyársalta fel, ami a balesetet okozó autóból ért el az énekesig.

- Iie… Ruki… iie… - zokogott a basszusgitáros. – Ruki… mondj valamit… Ruki!

Nem válaszolt. Meghalt. Reita tudta, hogy az énekes halott, de nem akarta elhinni… az egyetlen ember, akit igazán szeretett… most ott van előtte holtan.

- Uram, jöjjön… - fogta meg a vállát egy rendőr, és elkezdte elhúzni a jármű közeléből, de a basszusgitáros ellenállt.

- Nem… Ruki… nem…

- Jöjjön… ő már…

- NEM! – ordította. – Nem halt meg! Ruki! – szólongatta tovább, de Ruki még mindig nem reagált. – Mondj már valamit! Rukiiiii!

Kiértek a mentők, majd az egyik pasas kitapogatta Ruki pulzusát, majd megrázta a fejét.

- Minimum egy órája halott. – közölte Reita-val a halottkém, mire az keserves zokogásban tört ki.

…

Csapódott a bejárati ajtó. Reita viharzott be rajta, meg sem állva a konyháig. Leroskadt egy bárszékre, majd a falhoz vágott egy poharat.

- Ne… nem akartam… Ruki, hallod? – kiáltotta sírva. – Nem akartam, hogy ez legyen!

Ledőlt a székről, és a földön folytatta a zokogást. Hangot nem adott ki, csak patakzottak a szemeiből a könnyek.

- Ne hagyj itt… onegai… ne… nem hagyhatsz itt… Takanori… - suttogta, majd egy pillanatra elnémult, és a késtartóra tévedt a tekintete. Megborzongott. Mindig is irtózott a késektől. Most viszont felcsúszott addig, hogy elérje az egyik legnagyobbikat, kihúzza a tokból, és egy ideig figyelje, majd visszahanyatlott a padlóra. Sírt. Egyre jobban. – Nem akarok többé egyedül lenni… -suttogta, mintha önmagának bizonygatná, hogy meg kell tennie, és nincs más út. Felemelte a kést. – Ezt érted teszem… - nézett a mennyezetre, majd mély vágást ejtett bal karjának ütőerén. A hirtelen jött fájdalom miatt meglepetten felkiáltott, de csak egy múló pillanatig. Másik kezébe vette a véres kést, és ugyanolyan mély vágást szántott jobb karján is. Már nem sikoltott fel. Nem érezte. Egy perc múlva érezte, hogy elnehezedik a jobb karja. A kés benne maradt. Kicsit megmozgatta, majd kihúzta. Élvezte a kínt, amit ezzel önmagának okozott, örült a szenvedésnek, örült annak, hogy ezzel az aprócska fájdalommal véget vet minden nagyobbnak. Utoljára még megpróbálta végiggondolni élete 27 évének történéseit, de egyre Ruki halott teste lebegett a szeme előtt. Utolsó erejével felemelte a kést, és a gyomrába szúrta. Felnyögött.

- Itai… - nyöszörögte a kínszenvedés közben. – Itai desu… valaki… se… gí… - eddig jutott mondataiban, mert az ereje elhagyta, és már csak egy pillantásnyi ideje maradt, hogy elragadja a halál.

„Egy új nap kezdődik
Egy új remény
Egy új vég nekem
Újra egy fejezet
De a szerepem meghal értem
Most már elhagy, mert mennem kell…”

-----The End------