- Reita, mikor mész… meglátogatni? – kérdezte tőlem Kai, mire elszorult a szívem, és ahogy ránéztem, láttam, hogy neki szintén.

- Ma.

- Egy hete is ezt mondtad! – csattant fel. – Mégse mentél!

- Kai…

- Hagyd, ne magyarázkodj… - mondta, majd könnyes szemmel összepakolt, és szipogva elhagyta a helyiséget.

- Rei-chan, ne haragudj, de ez most jogos volt. Egyedül te nem voltál kint, mióta… - mondta Ruki, de ő se tudta befejezni a mondatot. Én inkább csendben összepakoltam a cuccaimat, és szó nélkül kimentem az utcára. A jéghideg levegő az arcomra fagyasztotta a könnycseppeket. Igen, Kai-nak igaza van. Már lassan 1 hónapja nem voltam kint a sírnál. A temető felé vettem az irányt. Beléptem a kapun, és megkerestem a márvány fejfát. Ránéztem a kókadt virágokra, és megint elhatalmasodott bennem az érzés, hogy a legjobb barátom, aki valaha volt, már nincs többé. Jaj, Uruha… miért… miért kellett pont neked menned? Lerogytam a fűbe a sír mellé.

- Szia… - motyogtam magam elé. – Tudod… bűntudatom van, mert nem jöttem ki hamarabb… ma Kait is nagyon megbántottam. Ő, ha jól tudom, naponta kijár hozzád, és imádkozik érted… én meg lassan egy hónapja nem láttalak… pedig a legjobb barátok voltunk… a zenekarban őrültekháza van… a menedzsment nem tud mit tenni, teljes a káosz. Az egész stáb azon gondolkozik, hogy új gitáros kéne, és menne tovább a GazettE, úgy, mint régen… de nem. Nélküled semmi se ugyanaz. Még a rendőrség se nyomozta ki, ki felel azért, hogy elvesztettünk… olyan érzésem van, hogy itt ülsz mellettem, és hallgatod a hülyeségemet, amit kizárólag azért mondok, mert nem találok szavakat, és hiányzol. – önkénytelenül ökölbe szorítottam a kezem. Nem akartam sírni. Éreztem, hogy határon vagyok. Éreztem a gombócot a torkomban, azt, hogy pár másodperc kérdése az egész… Ennyi, kész, nem bírom tartani magam. Zokogni kezdtem. – Uruha… miért te? Miért nem én, vagy valaki más? Miért neked kellett elmenned? – kérdeztem sírva. – Kai teljesen beleőrül, hogy nincs, akit megölelheti, akivel olyan kellemesen töltse az időt, aki megérti, és megvigasztalja, ha sérelem éri… ami nem ritka mostanában. Kai minden próbán megkapja a magáét, mert nem tud összpontosítani… nem fogja magát túltenni ezeken a dolgokon… talán sose. Ahogy megyek az utcán, szinte minden házon fekete zászló látok, és a legtöbb helyen ilyenek vannak írva: nyugodj békében, Uruha, meg ilyenek… Nem bírom már én se túl sokáig… Kai végképp… Ruki és Aoi nem beszélnek, de Ruki minden este sír, és hiába kérdezem, mi a baja, nem mondja el. Fél éve lassan, hogy együtt élünk, de nem mondja el. Hiányzol mindenkinek, Uruha!

Megcsörrent a mobilom.

- Csak most ne… - suttogtam, de azért elővettem a készüléket. Kaitól jött egy SMS.

„Reita! Ne haragudj a ma délutáni dolgok miatt… kiléptem a GazettEből. Ruki és Aoi megpróbált visszatartani, de nem tudtak. Nem fogok visszamenni… sőt… ha ezt olvasod, talán már nem is élek. Vigyázzatok magatokra, és próbáljátok túltenni magatokat ezen… valahogy majd csak sikerül.

Remélem, pár év múlva egy teljes élet leélése után még találkozunk.
Kai”

Felpattantam, és szó nélkül futni kezdtem a kocsim felé, és Kai lakhelye felé vettem az irányt.

Elkéstem.

Összesen 6 hónap telt el a két haláleset óta, a GazettE viszont ment tovább két új taggal, akikkel sose jöttem ki úgy, mint azzal a két barátommal, akik a legjobbak voltak, mégse tudtam megmenteni őket. Most azon a tetőn állok, amin két hónappal ezelőtt cigiztem. Felnézek az égre…

Kai és Uruha! Ha ott vagytok valahol… tudjátok, hogy hiányoztok, és sose lesz semmi se ugyanaz…

Lehunyom a szememet, és lelépek a semmibe.

-----The End-----